Egész napos pakolás. Totál kifáradtam, de a nap
végére nagyjából minden a helyére került. Anyu a
gardróbomat rendezte be, az összes ruhámat el kellett
rámolni, én meg a könyveimet és a kacatjaimat pakoltam
fel a polcokra. Az új szobám nagyon tetszik, a régi már
túl gyerekes volt, minden fehér meg rózsaszín, itt meg
semmi rózsaszín nincs (az már ciki lenne).
– A maci lámpát hová tegyem? – emelt ki anyu a
dobozból egy olvasólámpát.
– Hát – néztem megrökönyödve a nem kimondottan
menő darabra. – Vissza a dobozba? – kérdeztem
mosolyogva. Anyu maga felé fordította a lámpát, hogy
jobban szemügyre vegye.
– Ez már cikinek számít? – kérdezte.
– Aha – bólintottam.
– Hát jó, ha ciki, akkor mennie kell – tette vissza a
dobozba. Szép lassan befejeztük a rámolást, és az a
doboz, ami megtelt cikinek titulált tárgyakkal, felkerült a
gardróbszoba legfelső polcára.
Amikor végeztünk, hullafáradtan lerogytunk a két
babzsák fotelemre, és elégedetten néztünk körbe.
– Felteheted a posztereidet, hogy ne legyen ilyen
komor – közölte anyu, miközben az üres falaimat nézte
– A régi plakátokat már nem rakom ki, ahhoz már idős
vagyok – ráztam meg a fejem.
– Igen, tényleg – mosolygott anyu, de éreztem, hogy
gúnyolódik.
Apu bekopogott a szobaajtómon, és benyitott.
Bólogatva fordult körbe, úgy tűnt, igazán elégedett azzal,
ahogyan berendezkedtem. A kezét folyamatosan maga
mögött tartotta, szóval tudtam, hogy kapok valamit. Nem
is húzta sokáig, hanem megmutatta az ajándékom. Egy
plüssmaci volt.
– Köszönöm – vettem el örömmel, és máris a polcom
felé fordultam, hogy hová is tehetném.
Anyu felkelt a babzsákomról, és kifelé indult, az
ajtóban azonban megállt apu mellett, és a fejét rázva
szólt. –Már vége a „macikorszaknak”.
– Vége? Mikor lett vége? – döbbent le apu.
– Az mindegy, annyi a lényeg, hogy vége. Most már
ciki – magyarázta anyu.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy
beleszóltam:
– Dehogy, még mindig szeretem a macikat, nem
annyira ciki. Nem is figyeltek rám, mert anyu tovább
bizonygatta, hogy a „macikorszakot” felváltotta a
„minden ciki korszak”, apu pedig, mivel látszólag
zavarta, hogy lemaradt róla, folyamatosan azt akarta
megtudni, hogy pontosan mikor ért véget a
„macikorszak”.
– Nézd csak meg a tükrét – mutatott anyu az
íróasztalom fölötti falrészre felszerelt tükörre. Apu
összeráncolt szemöldökkel meredt a képekre és
matricákra.
– Ki ez a tag? – kérdezte.
– A Karib-tenger kalózai – segítette ki anyu.
– És ez nem ciki? Egy középkorú ember van a lányom
tükrén! – nézett körbe értetlenül apu.
Anyu sóhajtva megragadta apu karját, és a szobámból
kifelé menet magyarázni kezdte. – A maci ciki, Johnny
Depp menő. Ezt jegyezd meg.
– Mikor történt mindez? – értetlenkedett tovább apu.
– A múlt héten – hallottam anyu magyarázkodó
hangját, ahogyan lefelé mentek a lépcsőn.
Becsuktam a szobaajtómat, és teljesen beégve éreztem
magam. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a
laptopom – amit a ballagásomra kaptam – és beállítottam
háttérképnek A Karib-tenger kalózai plakátját.
Este a szobámban épp DVD-zni készültem, amikor
apu – ezer százalék, hogy anyu utasítására – bejött
hozzám.
– Filmezel? – érdeklődött. A babzsák fotelemen ültem
egy tál popcornnal és kólával.
– Igen – feleltem.
– Na és mit nézel? Shrek?Jégkorszak?Madagaszkári
– Dehogy – nevettem el magam. – A Karib-tenger
kalózait.
– Persze, értem – bólintott apu. Állva figyelte a film
első pár percét, végül úgy döntött, hogy odahúzza
mellém a másik babzsák fotelemet, és bekapcsolódik.
Közénk tettem a kukoricát, és együtt néztük a filmet.
Tudom, hogy nagyon szeretne tisztában lenni az –
egyébként naponta változó – ízlésvilágommal, és hogy a
film egyáltalán nem érdekelte, de becsülettel végignézte
velem.
Az új szobám berendezve: 5/5.
Rendelt pizza: 5/1 – pocsék volt.
Esti filmnézés apuval: 5/5.
A nyár utolsó szombatja: 5/4 – kár, hogy vége.
