Augusztus 29., péntek
A bútorszállítók kora délután végeztek is, úgyhogy
egyedül maradtam az új szobámban, a világ legnagyobb
rumlijának a kellős közepén. Eredetileg egy csomó
dolgom lett volna, de az egyik doboz tetejére dobva
megtaláltam a naplóm, aminek a létezéséről egyébként
teljesen megfeledkeztem, mert amikor anyu nyár elején
megvette nekem, akkor még nem nagyon érdekelt, és
félreraktam. Most meg a kezembe került, és az üres
lapokat nézve rájöttem, hogy jópofa lenne beleírni
valamit.Először nem tudtam, mit kéne, anyu olyanokat
mondott, hogy „egy tizennégy éves lány legjobb barátja a
naplója”, meg hogy a „kamaszkor meghatározó része a
naplóírás”… Ezeket nagyrészt azokból a szakkönyvekből
szedte, amiket előszeretettel böngész. A szüleim a
tinédzserré válásomat tragédiaként élik meg, pedig
szerintem teljesen normális tizennégy éves vagyok. A
naplóírás viszont nem rossz ötlet, és bár először olyan
idegennek tűnt az a sok üres oldal, mégis úgy döntöttem,
hogy elkezdem.Először be akartam mutatkozni, de az
olyan hülyeség, a napló az enyém, magamnak meg csak
nem mutatkozom be… Úgyhogy „in medias res” (vagyis
a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de
gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első
oldalon) belefogok a naplóírásba. Úgyis van időm, a
költözés kellős közepén per pillanat annyi a feladatom –
azon kívül, hogy feltúrjam a bedobozolt kacatjaim –,
hogy várjam anyut, aki majd a szülői után jön haza, és
akkor együtt pakolunk ki.Az új környék egyébként klassznak tűnik, bár sosem
laktam még Budán, de ez a hegyes-lejtős dolog nem is
olyan rossz. A költözés már rég tervben volt, de amíg
általánosba jártam, a szüleim nem akartak kizökkenteni a
megszokott környezetemből, plusz nem akartak minden
reggel az egész városon átfurikázni. Amikor viszont
elballagtam, ráadásul felvettek a Szent Johannába, a
költözés nem is volt kérdés, és jól is jött ki, mert az új
suli nagyon közel van (három buszmegálló meg egy
kicsi). Anyu természetesen számított arra, hogy egyedül nem boldogulok, ezért meg sem lepődött, hogy ugyanolyan –ha nem nagyobb – rumliban talált a szobámban, mint
amikor otthagyott. Amikor megkérdezte, hogy haladtam e valamit, büszkén mutattam meg a tükröm, ami ugyan
még nem volt felfúrva az íróasztalom fölötti falra, de sikerült kidekorálnom: mindenféle dolgokat
ragasztgattam a szélére. Anyu szerint tényleg nagyon
hasznosan töltöttem az időmet.:) Mindegy.
Megkérdeztem, hogy milyen volt az első szülői, anyu
pedig komolyan lelkesnek tűnt.
– Csodás! – mondta. Nem értettem, hogy mitől lehet
csodás egy első szülői értekezlet, de anyu rögtön
elmagyarázta: – Az osztályfőnököd szívből sajnálja,
hogy nem mész a gólyatáborba. Én mondtam, hogy
megpróbáltalak rábeszélni, de hiába. Ha mégis megjönne
a kedved hozzá, akkor holnap reggel szeretettel várnak az
iskola előtt, pontban nyolckor. Örülnék neki, ha meggondolnád magad és elmennél a kis
osztálytársaiddal, a pakolás ráér…
Na igen, a gólyatábor, ahová holnap reggel mennek, és
vasárnap kora délutánig tart. És amit én ezer százalék,
hogy kihagyok. Tudom, hogy nem szerencsés rögtön
kibújni az első, „megismerkedős” kirándulás alól, de a
költözés miatt egyszerűen nem hagyhatom anyut egyedül
a sok tennivalóval, akkor sem, ha állandóan bizonygatja,
hogy simán boldogul nélkülem. A délután hátralévő részében a szobámat rendezgettük,
és mivel nem tudtam eldönteni, hogy az ágyam jó helyen
van-e, háromszor toltuk át az ablak alá, aztán vissza a
falhoz, majd megint az ablak alá. Végül egy teljesen
másik helyre toltuk, és kezdhettük előszedni a
dobozokból a kacatokat.
Anyu néha még megemlítette a gólyatábort, olyanokat
mondott, hogy „biztosan nagyon klassz lehet”, meg hogy
„a szülőire néhány diák is elkísérte a szüleit, és nagyon
kedvesnek tűnnek, egy kislány valami Kinga – biztosan
jó barátnőd lesz”. Aztán hozzátette, hogy még nevettek is
a szülőin, mert anyu biztosította az új ofőt, hogy a
kiránduláson szép, napos idő lesz, és ezzel a
bejelentésével osztatlan sikert aratott a szülők között. Ja
igen. Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott
időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát.
Egyébként már megszoktam, hogy bárhol felismerik
anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az
időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert, mondjuk,
megáztak, amikor az előrejelzés napsütést ígért.
Kora este, amikor befejeztük a rámolást, segítettem
anyunak behordani a kocsiból a szülőin kapott dolgokat. Az összes tankönyvem mellett – amiket félretettem, majd
később átnézem – volt sokkal érdekesebb is. Például egy
egész iskolai csomag, ami a következőket tartalmazta:
- tornazsák, benne egységpóló,
egységmelegítővel, baseballsapkával
- lefűzőmappa, iskolai zsebnaptár, ceruzák és
tollak, passtartó
- négy darab kitűző, egy kötött sál, egy
svájcisapka,
- egységünneplő lányoknak: blézer, rakott
szoknya és selyemkendő.
Ezek a sulicuccok egységesek, minden kék-fehér
színű, pirossal pedig mindenen rajta van az iskola lógója:
SzJAG, vagyis Szent Johanna Alapítványi Gimnázium.
A svájcisapkával a fejemen a Szent Johanna házirendjét
tanulmányoztam, anyu meg a szakkörök listáját
böngészte, amikor apu hazaért. Azonnal megdicsérte a
sapim, pedig csak poénból volt rajtam. – Reni, a Szent Johanna színjátszó szakköre
ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott
lapokat egymás alá téve.
– Nem tudom, annyira nem érdekel – vontam meg a
vállam.
– Ne butáskodj, az általános iskolában is színjátszós
voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen
nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb
szereped is volt!
A szülők elfogultak. Az a nagy szerep, amit kaptam,
egy fa volt. Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy
szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon
voltam (persze, de csak azért, mert fa voltam, és azok
elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem fantasy
darab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból
állt, hogy amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam:
„hssssssss”. Anyuék rém büszkék voltak rám, az
előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy
kisebb hollywoodi stábbal érkeztek, hogy jól
dokumentálják az utókornak, ahogyan faként állok egy
darabban. Elég kínos volt. – Majd meggondolom – zártam le végül a színjátszós
témát, és inkább a házirendet böngésztem tovább.
Elég szigorúnak tűnik. Pontokba van szedve, azon
belül alpontok vannak, és az alpontoknak is vannak
alfejezetei. Külön fejezet van a lányoknak és a fiúknak.
A lányokéban olyanok vannak, mint például „testékszer,
tetoválás, túlzott, ízléstelen smink szigorúan tilos, a
ruhadarabok (szerencsére nincs egyenruha, még az
kéne!) minden esetben fedjék a derekat és hasat, a
szoknya maximum tíz centiméterre érhet a térd fölé”. Na,
a régi osztályom fele nem felelt volna meg ebben a
suliban. A fiúkra vonatkozó fejezetbe is beleolvastam, a
testékszer- és tetkótilalom mellett náluk nagyobb
hangsúlyt fektetnek az elektronikai cikkek használatára,
meg például tilos az iskola folyosóján gördeszkázni.
– Azt mondtátok, nem „military” suliba megyek! –
néztem fel a házirendből. A szüleim kérdőn összenéztek,
majd simán elmagyarázták, hogy ez nem military stílus,
egyszerű szabályok arról, hogyan illik iskolába járni.
Nekem egyébként teljesen mindegy, a házirendből szinte
semmi nem vonatkozik rám, így nem nehéz betartani.
Így, hogy már van tévém és netem is, teljesen jól
elvagyok az egyébként borzalmasan rumlis szobámban.Most gyorsan összesítem a napom, gondoltam, ha már
naplót vezetek, akkor valamiféle pontozásos rendszerben
kéne értékelni, mert az olyan vicces.
Naplóvezetés: 5/5.
Új szoba: 5/3 – berendezetlen.
Pakolás: 5/1 – alig haladtam.
Suli egységholmik: 5/5 – ötletes.
