Szent Johanna Gimi Online

A napom őrülten eseménydús volt. Kezdem azzal,
hogy reggel anyuval már nem találkoztam, mert elment
dolgozni. Hülye meteorológia! Emiatt nem sikerült

beszélnem vele az első napom előtt. Mindegy, a hűtőn
megtaláltam az üzenetét, sok sikert kívánt, meg ilyesmi.
Ja, meg hogy apu visz suliba. Mivel az első napon csak
négy ofőóra volt, szinte üres táskával mentem, de azért
mégis vittem, hogy ne nézzek ki furán. A pólómra
kitettem az egyik sulis kitűzőt, és már indulhattunk is. Az
úton egyébként nem sokat beszélgettünk apuval, egyrészt
mert én ideges voltam, másrészt pedig mert annyira rövid
volt a távolság, hogy egy szám sem ment végig a
rádióban, és már meg is érkeztünk.
– Itt jó is lesz – nyúltam az ajtóhoz, arra célozva, hogy
álljunk meg, mert túl égő lett volna, ha apu pont a bejárat
előtt tesz ki.
– Szeretnéd, hogy elkísérjelek a portáig? – kérdezte
apu.
– Nem, köszönöm, szeretnék kicsit sétálni, a bejáratig
pont jól is fog esni – feleltem hatalmasat sóhajtva. Apu
láthatta rajtam, hogy az izgalomtól falfehér arccal,
szapora légvétellel meredek a bejáratra, ahová
mindenfelől diákok özönlöttek.
– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon
kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok
tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd
el magad.
– Rendben, nem fogom – biztosítottam azonnal.
– Egy ilyen baki végigkíséri a négy évedet – folytatta
apu merengve. Úgy tűnt, mintha valami távoli rossz
emlékre gondolna.
– Nyugi, minden rendben lesz – mosolyogtam
erőltetetten, aztán görcsbe rándult gyomorral kinyitottam
az ajtót.– Reni – szólt utánam, és lehúzta az ablakot.
Lehajoltam, és benéztem. – Anyád fél tizenkettőre itt van
érted.
– Oké.
– Egy kalappal – köszönt el, majd elhajtott.
Felegyenesedtem, és lassan kifújva a levegőt az út
túloldalán lévő egyemeletes épületre néztem, aminek
falára és a lépcsője előtti táblára az iskola színeivel volt
kiírva: Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A diákok
kisebb, négy-öt fős csoportokban vonultak a suli felé,
mások a lépcsőnél szobroztak, és hangos üdvrivalgásban
törtek ki, amikor meglátták egy ismerősüket vagy
osztálytársukat.
A lehető legkisebb feltűnést keltve indultam a suli
felé, ami persze nem sikerült, mert apu, mikor elhajtott –
megfordult az utcában, így megint elment mellettem –,
két kicsit dudált, és mosolyogva integetett. Mondanom
sem kell, a környék összes arca felém fordult, aztán apu
kocsija után. Kezemet ösztönösen émelygő gyomrom elé
kaptam, és kezdtem megérteni, miért tanácsolta, hogy ki
ne dobjam a taccsot.
Hamar kikerültem a figyelem középpontjából, a
diákok visszafordultak és tovább beszélgettek, de azért
így is rém ciki volt. Lehajtott fejjel, lassú, hosszúra
nyújtott léptekkel indultam a bejárat felé. A fülemben
dobogott a vér, a gyomrom felugrott a torkomba, és
zsibbadt a karom. Végül nagy nehezen eljutottam az
épületig. A csípős reggeli levegő friss volt, a napsugarak
már melegen sütöttek… Ezt nem tudom, miért írom le,
biztos meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de
egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt az idő. Szóval fellépkedtem a lépcsőn, ahol sorban vonultak már be a
diákok.
A portára beérve mindenki felmutatta a
belépőkártyáját, nekem viszont még nem volt, így az
ablakhoz kellett mennem. A portás megkérdezte a
nevem, kipipálta a kezében tartott papíron – ahol a
kilencedikesek listája szerepelt –, aztán mondta, hogy
első emelet huszonegyes terem. Átjutottam a portán, és
összesen két lépést tettem meg, amikor az aula közepén
lévő Jeanne d'Arc-szobor mellett álló nő – aki a belépő
diákokat pásztázta – rémesen éles hangon megszólalt,
amitől, mint egy rossz filmben, mindenki megállt és
lefagyott. A gondom az volt, hogy pontosan felém nézett.
– Kisasszony! – mondta, és vonalzójával intve
magához hívott. A vér megállt bennem, annyira
megijedtem. Totál leblokkoltam, és meg sem tudtam
mozdulni. Aztán kikerült egy – eddig mögöttem haladó –
rövid szoknyás lány, és zavartan a nőhöz ment.
Még mindig ledöbbenve álltam, és a jelenetet
figyeltem, ahogyan sok más diák is.
– Dorina, tudod, mi a különbség a gimnazista és az
utcalány között? – kérdezte a nő hangosan, hogy
mindenki jól hallja. A szoknyás lány (Dorina) megrázta a
fejét, mire a nő folytatta. –A gimnazista szoknyája a
térdéig ér, az utcalány szoknyája pedig – hajolt le, a
kezében tartott vonalzót a lány szoknyája elé tette, majd
diadalmasan közölte – huszonnyolc centiméterre a térde
fölött.
– Elnézést, én… – kezdett mentegetőzni a lány, de már
késő volt, a szigorú nő nem is foglalkozott vele, a
karóráját nézte.– Dorina, most pontosan reggel hét óra harminchét perc van. Ha gyors léptekkel számolom, akkor is
hazaérsz hét perc alatt, átöltözöl három perc alatt, és
visszaérsz újabb hét perc alatt. Itt várlak, nyomás! –
mutatott a bejárat/kijárat felé.
Teljesen ledöbbentett a jelenet. A lány – akinek
egyébként tényleg baromira rövid volt a szoknyája –
mindenféle ellentmondás nélkül megfordult, és sietősen
elhagyta a sulit. – Kilencedikes vagy, mi? – kérdezte hirtelen egy hang. Oldalra néztem: egy idősebb ,legalább tizenhétéves forma srác állt mellettem . – Igen – bólintottam.
– Máday, az igazgatóhelyettes – biccentett finoman a
diákokat figyelő (és vonalzóval mérő) nő felé. – Kerüld
el, ő a suli diktátora.
– Igyekszem. Mindenkiről tudja, hogy hány percre
lakik? – kérdeztem csodálkozva.
– Ő mindent tud. Sok sikert az első naphoz – röhögött
a fiú, és már ott is hagyott. Nem tudtam, hogy viccnek
szánta-e, mindenesetre nem nyugtatott meg.
Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a huszonegyes
termet. Pont a folyosó legvégén volt. Az ajtóra kívülről
fel volt ragasztva a névsor, és mielőtt bementem volna,
gyorsan átfutottam a neveket, hogy biztos jó osztályba
menjek be. Három dologra is felfigyeltem a névsor
kapcsán. Az egyik, hogy a nevem tényleg ott szerepelt, a
másik, hogy összesen tizenkét fős az osztály, a harmadik
meg, hogy ebből a tizenkettőből csak három a lánynév.
Vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem minden
bátorságom, és beléptem a terembe.Az osztályterem kisebb, mint az általánosban volt, de,
mondjuk, ott az osztálylétszám ennek a duplája. Ami
viszont meglepett, azok a fura, egyszemélyes padok,
amikbe oldalról ülünk be, és akkor a másik oldalról
nyúlik elénk a pad.
– Sziasztok – köszöntem félénken annak a négy főnek,
aki a teremben tartózkodott. Felnéztek rám, olyan „ez
meg ki?” nézéssel. Egyébként is zavarban voltam,
úgyhogy gyorsan kerestem egy szimpatikus helyet. Az
ablak melletti sor második padját választottam, gyorsan
elfoglaltam a helyem és le is ültem, hogy ne kelljen
állnom az osztálytársak kérdő pillantásait.
Így viszont a teremben tartózkodó diákok szinte mind
mögöttem voltak, a látóhatáromon kívül, de azért a
hátamon éreztem a fürkésző tekinteteket. Próbáltam nem
foglalkozni semmivel, csak diszkréten körbenéztem a
teremben. A falak hófehérek, sehol egy koszfolt és
bakancstalpnyom a falon, sőt, még megsárgult
ragasztócsíkot sem fedeztem fel, pedig kerestem. Csak
úgy tiszta. Felragasztott poszterek helyett üres
plakáttartók és felfúrt parafa táblák, körben, az egész
teremben. A tanári asztal mögött tábla, a tábla mellett
egy polc, rajta a tévé. Olyan, mint egy normális
osztályterem, de mégis igényesebb, tisztább és szebb.
Háromnegyed nyolckor aztán kezdtek megérkezni a
többiek is. Mindenki rám nézett, de nem igazán szóltak
hozzám, egyszerűen csak furcsállották, hogy van egy új
arc, aki nem volt ott a gólyatáborban.
Egy lány lépett be a terembe, köszönésképpen csak
valami morgásfélét hallatott, majd szinte ösztönös
mozdulattal a mellettem lévő asztalhoz ment, levágta rá a táskáját, beült, és lehajtotta a fejét. Háromnegyedes
gatyát viselt, hosszú szárú tornacipővel és fekete alapon
pink csillagmintás pólóval. Tehát ő az egyik lány az
osztályban. Hurrá. Egy emó. A másik lány szinte rögtön
utána érkezett. Felszegett állal és nagyon egyenes háttal
jött be, majd azonnal körbenézett az osztályban. Amikor
észrevett, odajött hozzám.
– Szatmáry Kinga – nyújtotta felém a kezét. Furcsán
nézhettem, eddig még velem egykorúval soha nem
fogtam kezet. Idétlenül megráztam a karját, és
bemutatkoztam. – Szóval te vagy a harmadik lány az
osztályban – folytatta. – Örülök, már azt hittem, hogy én
vagyok az egyetlen normális – sóhajtott fel erőltetetten,
és gúnyosan a mellettem lévő padon alvó(?) lány felé
biccentett. – Én írtam a második legjobb felvételit, te
milyen felvételit írtál? Nincs kedved mögém ülni a fal
melletti padsorban? Nem szeretek az ablak mellett ülni.
A másik kilencedikes osztályban a lányok nagyon jó
fejek, a gólyatáborban is végig velük voltam, kár, hogy
nem jöttél, egészen jó volt… – csevegett, egyik témáról a
másikra váltva. Nagyon kellett figyelnem, hogy követni
tudjam, szinte lesokkolt a sok mondandójával.
– Én, én ezt a helyet választottam… – nyögtem ki
végül, a padomra utalva. Mivel láttam, hogy ez annyira
nem tetszik neki, gyorsan hozzátettem: – Én is a második
legjobb felvételit írtam. Tudod, ugyanannyi ponttal, mint
te.
Oké, én ezt barátkozó megjegyzésnek szántam,
merthogy akkor lenne rögtön témánk vagy ilyesmi.
Beégtem, mert Kinga egyébként is besértődött azon,
hogy nem ültem át vele egy másik padsorba, és az is látványosan megrázta, hogy ugyanannyi ponttal vettek
fel, mint őt.
– Jó, ha nem akarsz elülni innen, akkor ideülök a
középső padsorba, melléd – mondta, majd elég durván
rászólt a padon fekvő lányra. – Virág! – Mi az? – nézett fel álmosan. Komolyan, szerintem
nem színlelt, tényleg elaludt.
– Ülj át egy másik padhoz, mert mi Renivel egymás
mellé szeretnénk ülni – közölte. Virág megvonta a vállát,
és már tápászkodott is fel, amikor közbeszóltam.
– Ne küldd el, ő előbb jött, és ezt a padot választotta!Annyira nem fontos, hogy egymás mellé üljünk, nekem
teljesen mindegy, hogy ki ül a mellettem lévő padban.
Kinga úgy nézett rám, mintha nem lennék normális.
– Hát jó! – dobta át a haját sértődött mozdulattal a
válla fölött. – Akkor üljetek csak egymás mellett. Mit
érdekel engem! – közölte megbántva, és átment a fal
melletti padsorhoz. Lecsapta a táskáját, látványosan dúlt-fúlt majd megpillantotta az ajtóban ácsorgó
lánycsapatot, akik rá vártak. A másik osztályból jöttek,
puszival köszöntötték Kingát, és cseverésztek. Na, ennyit
az első benyomásról. Egy ideig tuti nem számíthatok
arra, hogy menő legyek, mivel a rövid időn belül
biztosan népszerűvé váló Kinga barátságát elutasítottam
azzal, hogy megvédtem egy alvó emót. Biztos, hogy nem
vagyok normális!
Aztán a többiek is beszivárogtak egymás után: egy
csendes, alacsony srác (Gábor), aki zavartan, köszönés
nélkül csak leült az előttem lévő padba, egy elég testes
fiú (Zsolti), akinek a többiek látszólag nagyon örültek, és
egy másik fiú (Dávid), sötét nadrágban és ingben, aki szünet nélkül a fülébe dugott headsettel beszélt. Pontosan
nyolc órakor megszólalt a csengő, és egy középkorú,
magas, vékony ember csukta be maga mögött az ajtót,
majd kerek szemüvege mögül csillogó tekintettel meredt
az osztályra. Haller Endre, az ofő. Azonnal kiszúrt –
pedig behúzott nyakkal ültem, hogy ne keltsek feltűnést –
, bemutatott az osztálynak, és sajnálatát fejezte ki, hogy
nem mentem a gólyatáborba.
– Az igazgató úr negyedkor mond beszédet, addig
nézzük, kik hiányoznak – nézett körbe a teremben.
– Cortez! – kiáltotta előre a középső padsor harmadik
padjában ülő fiú, akinek füléből kilógott a zenelejátszó
zsinórja.
– Ricsi, először is ne kiabálj! Másodszor, tedd el azt a
lejátszót – utasította kedvesen. Ricsi a vállát vonogatva,
lazán kirántotta a füléből a fülhallgatót, és eltette.
– Köszönöm. Tehát Antai-Kelemen Ádám hiányzik,
de igazoltan, egész héten – mondta, majd belefirkált
valamit a tanári zsebkönyvébe. Mikor végzett, felnézett.
– Ki hiányzik még? – kérdezte újra.
– Neményi – kiáltotta előre valaki.
– Neményi Arnold… – motyogta az ofő, amikor
kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett be a terembe. Kócos haja
belelógott az arcába, terepszínű hátizsákján a suli
kitűzője mellett még legalább harminc másik jelvény
volt.
– Üdv – köszönt, és már indult is a helyére.
– Egy pillanat! – szólt utána az ofő. – Arnold, talán
kérj elnézést, és indokold a késésed! – próbálkozott
szigorú stílusban. – Elnézést – mondta a srác tettetett készséggel. – A
késésem okát nem fejthetem ki bővebben, és a további
kérdezősködés kimeríti a személyiségi jogok… –
magyarázta. Az ofő sóhajtva félbeszakította.
– Jól van, ezúttal eltekintek az igazolatlantól, de ne
forduljon elő többet. Ülj a helyedre – mondta legyintve.
Arnold körbenézett, még két szabad pad volt az egész
teremben, az egyik a középső sor legutolsó padja, a
másik pedig a mögöttem lévő. Habozás nélkül a középső
sor utolsó padját választotta, elviharzott mellettem,
hangosan bevágta magát a padba, elővett egy vastag
könyvet, és ügyet sem vetve az osztályfőnöki órára,
olvasni kezdett. Kicsit zavart, hogy egyedül mögöttem
maradt egy üres hely, ami állítólag egész héten üres is
marad.
Az ofő az óráját megnézve bekapcsolta a tévét. A
képernyő sötét volt, aztán néhány másodperc múlva,
pontosan 8:15-kor megjelent az igazgató képe.
– Köszöntök minden kedves régi diákot és a
kilencedik évfolyam két új osztályát – kezdte a diri. – Az
új diákok kedvéért, akik még nem ismernek személyesen,
Charles Borrel igazgató vagyok, de nyugodtan
szólíthattok Monsieur Borrelnek…
A Borrel Károly túl hétköznapi lenne, úgyhogy az
igazgató francia nyelven szereti hívatni magát. Monsieur
Borrel.  Na mindegy. Rövid beszédét, amiben igazából
csak köszöntötte a diákokat, az igazgatóhelyettes
beköszöntője váltotta fel. Máday Emília – aki reggel az
aulában csekkolta a ruházatot – szólt pár szót a
folyamatosan bővülő és alakuló házirendről, mint például
hogy tervezi belevenni a mindenféle technikai újdonságnak számító lejátszók listáját. Az ofő csendben
elmagyarázta közben, hogy a diákok minden lehetőséget
megragadnak arra, hogy kijátsszák a házirendet, például
a „discman használata tilos tanóra közben” szerintük
egyáltalán nem vonatkozik az mp3 lejátszóra, és az „mp3
lejátszó használata tilos tanóra közben” nem vonatkozik
az iPodra. És így tovább. Ezért a házirend állandóan
bővül, az igazgatóhelyettes pedig folyamatosan a netet
böngészi, hogy képben legyen a legújabb lejátszókkal.
Szerintem ez vicces. 
A tévében bemutatott köszöntés elhúzódott az első óra
végéig. A szünet után – szünetben végig a helyemen
ültem, és totál bénán néztem a többieket, akik egymással
beszélgettek – az ofő folytatta temérdek mondandójának
sorolását. Egy csomót diktált, ünnepeket, eseményeket,
szülőiket és fogadóórákat…
– Na jó, akkor nézzük a tanárokat és tantárgyakat –
lapozott egyet a tanári zsebkönyvében, és már kezdte is a
végtelennek tűnő diktálást. – Tehát a tanárok és
tantárgyak. A kérdésem, hogy van-e olyan köztetek, aki
nem tanult angolt.
A jelen lévő tizenegyből kilencen feltettük a kezünket.
– Rendben. Akkor a holnapi nap folyamán
mindenképpen felkeresem a tanárotokat, Henry
O’Realyt.
Na ja. Én sem tanultam általánosban angolt, nyolc
éven át francia volt az idegen nyelv, ami azért elég jól
megy, sőt egész nyolcadikban még külön franciára is
jártam, hogy felvegyenek a Szent Johannába, ahol
egyébként a felvételi csak francia nyelven folyt. Angolul
viszont egy betűt sem tudok. 