Szent Johanna Gimi Online

A napom őrülten eseménydús volt. Kezdem azzal,
hogy reggel anyuval már nem találkoztam, mert elment
dolgozni. Hülye meteorológia! Emiatt nem sikerült

beszélnem vele az első napom előtt. Mindegy, a hűtőn
megtaláltam az üzenetét, sok sikert kívánt, meg ilyesmi.
Ja, meg hogy apu visz suliba. Mivel az első napon csak
négy ofőóra volt, szinte üres táskával mentem, de azért
mégis vittem, hogy ne nézzek ki furán. A pólómra
kitettem az egyik sulis kitűzőt, és már indulhattunk is. Az
úton egyébként nem sokat beszélgettünk apuval, egyrészt
mert én ideges voltam, másrészt pedig mert annyira rövid
volt a távolság, hogy egy szám sem ment végig a
rádióban, és már meg is érkeztünk.
– Itt jó is lesz – nyúltam az ajtóhoz, arra célozva, hogy
álljunk meg, mert túl égő lett volna, ha apu pont a bejárat
előtt tesz ki.
– Szeretnéd, hogy elkísérjelek a portáig? – kérdezte
apu.
– Nem, köszönöm, szeretnék kicsit sétálni, a bejáratig
pont jól is fog esni – feleltem hatalmasat sóhajtva. Apu
láthatta rajtam, hogy az izgalomtól falfehér arccal,
szapora légvétellel meredek a bejáratra, ahová
mindenfelől diákok özönlöttek.
– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon
kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok
tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd
el magad.
– Rendben, nem fogom – biztosítottam azonnal.
– Egy ilyen baki végigkíséri a négy évedet – folytatta
apu merengve. Úgy tűnt, mintha valami távoli rossz
emlékre gondolna.
– Nyugi, minden rendben lesz – mosolyogtam
erőltetetten, aztán görcsbe rándult gyomorral kinyitottam
az ajtót.– Reni – szólt utánam, és lehúzta az ablakot.
Lehajoltam, és benéztem. – Anyád fél tizenkettőre itt van
érted.
– Oké.
– Egy kalappal – köszönt el, majd elhajtott.
Felegyenesedtem, és lassan kifújva a levegőt az út
túloldalán lévő egyemeletes épületre néztem, aminek
falára és a lépcsője előtti táblára az iskola színeivel volt
kiírva: Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A diákok
kisebb, négy-öt fős csoportokban vonultak a suli felé,
mások a lépcsőnél szobroztak, és hangos üdvrivalgásban
törtek ki, amikor meglátták egy ismerősüket vagy
osztálytársukat.
A lehető legkisebb feltűnést keltve indultam a suli
felé, ami persze nem sikerült, mert apu, mikor elhajtott –
megfordult az utcában, így megint elment mellettem –,
két kicsit dudált, és mosolyogva integetett. Mondanom
sem kell, a környék összes arca felém fordult, aztán apu
kocsija után. Kezemet ösztönösen émelygő gyomrom elé
kaptam, és kezdtem megérteni, miért tanácsolta, hogy ki
ne dobjam a taccsot.
Hamar kikerültem a figyelem középpontjából, a
diákok visszafordultak és tovább beszélgettek, de azért
így is rém ciki volt. Lehajtott fejjel, lassú, hosszúra
nyújtott léptekkel indultam a bejárat felé. A fülemben
dobogott a vér, a gyomrom felugrott a torkomba, és
zsibbadt a karom. Végül nagy nehezen eljutottam az
épületig. A csípős reggeli levegő friss volt, a napsugarak
már melegen sütöttek… Ezt nem tudom, miért írom le,
biztos meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de
egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt az idő. Szóval fellépkedtem a lépcsőn, ahol sorban vonultak már be a
diákok.
A portára beérve mindenki felmutatta a
belépőkártyáját, nekem viszont még nem volt, így az
ablakhoz kellett mennem. A portás megkérdezte a
nevem, kipipálta a kezében tartott papíron – ahol a
kilencedikesek listája szerepelt –, aztán mondta, hogy
első emelet huszonegyes terem. Átjutottam a portán, és
összesen két lépést tettem meg, amikor az aula közepén
lévő Jeanne d'Arc-szobor mellett álló nő – aki a belépő
diákokat pásztázta – rémesen éles hangon megszólalt,
amitől, mint egy rossz filmben, mindenki megállt és
lefagyott. A gondom az volt, hogy pontosan felém nézett.
– Kisasszony! – mondta, és vonalzójával intve
magához hívott. A vér megállt bennem, annyira
megijedtem. Totál leblokkoltam, és meg sem tudtam
mozdulni. Aztán kikerült egy – eddig mögöttem haladó –
rövid szoknyás lány, és zavartan a nőhöz ment.
Még mindig ledöbbenve álltam, és a jelenetet
figyeltem, ahogyan sok más diák is.
– Dorina, tudod, mi a különbség a gimnazista és az
utcalány között? – kérdezte a nő hangosan, hogy
mindenki jól hallja. A szoknyás lány (Dorina) megrázta a
fejét, mire a nő folytatta. –A gimnazista szoknyája a
térdéig ér, az utcalány szoknyája pedig – hajolt le, a
kezében tartott vonalzót a lány szoknyája elé tette, majd
diadalmasan közölte – huszonnyolc centiméterre a térde
fölött.
– Elnézést, én… – kezdett mentegetőzni a lány, de már
késő volt, a szigorú nő nem is foglalkozott vele, a
karóráját nézte.– Dorina, most pontosan reggel hét óra harminchét perc van. Ha gyors léptekkel számolom, akkor is
hazaérsz hét perc alatt, átöltözöl három perc alatt, és
visszaérsz újabb hét perc alatt. Itt várlak, nyomás! –
mutatott a bejárat/kijárat felé.
Teljesen ledöbbentett a jelenet. A lány – akinek
egyébként tényleg baromira rövid volt a szoknyája –
mindenféle ellentmondás nélkül megfordult, és sietősen
elhagyta a sulit. – Kilencedikes vagy, mi? – kérdezte hirtelen egy hang. Oldalra néztem: egy idősebb ,legalább tizenhétéves forma srác állt mellettem . – Igen – bólintottam.
– Máday, az igazgatóhelyettes – biccentett finoman a
diákokat figyelő (és vonalzóval mérő) nő felé. – Kerüld
el, ő a suli diktátora.
– Igyekszem. Mindenkiről tudja, hogy hány percre
lakik? – kérdeztem csodálkozva.
– Ő mindent tud. Sok sikert az első naphoz – röhögött
a fiú, és már ott is hagyott. Nem tudtam, hogy viccnek
szánta-e, mindenesetre nem nyugtatott meg.
Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a huszonegyes
termet. Pont a folyosó legvégén volt. Az ajtóra kívülről
fel volt ragasztva a névsor, és mielőtt bementem volna,
gyorsan átfutottam a neveket, hogy biztos jó osztályba
menjek be. Három dologra is felfigyeltem a névsor
kapcsán. Az egyik, hogy a nevem tényleg ott szerepelt, a
másik, hogy összesen tizenkét fős az osztály, a harmadik
meg, hogy ebből a tizenkettőből csak három a lánynév.
Vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem minden
bátorságom, és beléptem a terembe.Az osztályterem kisebb, mint az általánosban volt, de,
mondjuk, ott az osztálylétszám ennek a duplája. Ami
viszont meglepett, azok a fura, egyszemélyes padok,
amikbe oldalról ülünk be, és akkor a másik oldalról
nyúlik elénk a pad.
– Sziasztok – köszöntem félénken annak a négy főnek,
aki a teremben tartózkodott. Felnéztek rám, olyan „ez
meg ki?” nézéssel. Egyébként is zavarban voltam,
úgyhogy gyorsan kerestem egy szimpatikus helyet. Az
ablak melletti sor második padját választottam, gyorsan
elfoglaltam a helyem és le is ültem, hogy ne kelljen
állnom az osztálytársak kérdő pillantásait.
Így viszont a teremben tartózkodó diákok szinte mind
mögöttem voltak, a látóhatáromon kívül, de azért a
hátamon éreztem a fürkésző tekinteteket. Próbáltam nem
foglalkozni semmivel, csak diszkréten körbenéztem a
teremben. A falak hófehérek, sehol egy koszfolt és
bakancstalpnyom a falon, sőt, még megsárgult
ragasztócsíkot sem fedeztem fel, pedig kerestem. Csak
úgy tiszta. Felragasztott poszterek helyett üres
plakáttartók és felfúrt parafa táblák, körben, az egész
teremben. A tanári asztal mögött tábla, a tábla mellett
egy polc, rajta a tévé. Olyan, mint egy normális
osztályterem, de mégis igényesebb, tisztább és szebb.
Háromnegyed nyolckor aztán kezdtek megérkezni a
többiek is. Mindenki rám nézett, de nem igazán szóltak
hozzám, egyszerűen csak furcsállották, hogy van egy új
arc, aki nem volt ott a gólyatáborban.
Egy lány lépett be a terembe, köszönésképpen csak
valami morgásfélét hallatott, majd szinte ösztönös
mozdulattal a mellettem lévő asztalhoz ment, levágta rá a táskáját, beült, és lehajtotta a fejét. Háromnegyedes
gatyát viselt, hosszú szárú tornacipővel és fekete alapon
pink csillagmintás pólóval. Tehát ő az egyik lány az
osztályban. Hurrá. Egy emó. A másik lány szinte rögtön
utána érkezett. Felszegett állal és nagyon egyenes háttal
jött be, majd azonnal körbenézett az osztályban. Amikor
észrevett, odajött hozzám.
– Szatmáry Kinga – nyújtotta felém a kezét. Furcsán
nézhettem, eddig még velem egykorúval soha nem
fogtam kezet. Idétlenül megráztam a karját, és
bemutatkoztam. – Szóval te vagy a harmadik lány az
osztályban – folytatta. – Örülök, már azt hittem, hogy én
vagyok az egyetlen normális – sóhajtott fel erőltetetten,
és gúnyosan a mellettem lévő padon alvó(?) lány felé
biccentett. – Én írtam a második legjobb felvételit, te
milyen felvételit írtál? Nincs kedved mögém ülni a fal
melletti padsorban? Nem szeretek az ablak mellett ülni.
A másik kilencedikes osztályban a lányok nagyon jó
fejek, a gólyatáborban is végig velük voltam, kár, hogy
nem jöttél, egészen jó volt… – csevegett, egyik témáról a
másikra váltva. Nagyon kellett figyelnem, hogy követni
tudjam, szinte lesokkolt a sok mondandójával.
– Én, én ezt a helyet választottam… – nyögtem ki
végül, a padomra utalva. Mivel láttam, hogy ez annyira
nem tetszik neki, gyorsan hozzátettem: – Én is a második
legjobb felvételit írtam. Tudod, ugyanannyi ponttal, mint
te.
Oké, én ezt barátkozó megjegyzésnek szántam,
merthogy akkor lenne rögtön témánk vagy ilyesmi.
Beégtem, mert Kinga egyébként is besértődött azon,
hogy nem ültem át vele egy másik padsorba, és az is látványosan megrázta, hogy ugyanannyi ponttal vettek
fel, mint őt.
– Jó, ha nem akarsz elülni innen, akkor ideülök a
középső padsorba, melléd – mondta, majd elég durván
rászólt a padon fekvő lányra. – Virág! – Mi az? – nézett fel álmosan. Komolyan, szerintem
nem színlelt, tényleg elaludt.
– Ülj át egy másik padhoz, mert mi Renivel egymás
mellé szeretnénk ülni – közölte. Virág megvonta a vállát,
és már tápászkodott is fel, amikor közbeszóltam.
– Ne küldd el, ő előbb jött, és ezt a padot választotta!Annyira nem fontos, hogy egymás mellé üljünk, nekem
teljesen mindegy, hogy ki ül a mellettem lévő padban.
Kinga úgy nézett rám, mintha nem lennék normális.
– Hát jó! – dobta át a haját sértődött mozdulattal a
válla fölött. – Akkor üljetek csak egymás mellett. Mit
érdekel engem! – közölte megbántva, és átment a fal
melletti padsorhoz. Lecsapta a táskáját, látványosan dúlt-fúlt majd megpillantotta az ajtóban ácsorgó
lánycsapatot, akik rá vártak. A másik osztályból jöttek,
puszival köszöntötték Kingát, és cseverésztek. Na, ennyit
az első benyomásról. Egy ideig tuti nem számíthatok
arra, hogy menő legyek, mivel a rövid időn belül
biztosan népszerűvé váló Kinga barátságát elutasítottam
azzal, hogy megvédtem egy alvó emót. Biztos, hogy nem
vagyok normális!
Aztán a többiek is beszivárogtak egymás után: egy
csendes, alacsony srác (Gábor), aki zavartan, köszönés
nélkül csak leült az előttem lévő padba, egy elég testes
fiú (Zsolti), akinek a többiek látszólag nagyon örültek, és
egy másik fiú (Dávid), sötét nadrágban és ingben, aki szünet nélkül a fülébe dugott headsettel beszélt. Pontosan
nyolc órakor megszólalt a csengő, és egy középkorú,
magas, vékony ember csukta be maga mögött az ajtót,
majd kerek szemüvege mögül csillogó tekintettel meredt
az osztályra. Haller Endre, az ofő. Azonnal kiszúrt –
pedig behúzott nyakkal ültem, hogy ne keltsek feltűnést –
, bemutatott az osztálynak, és sajnálatát fejezte ki, hogy
nem mentem a gólyatáborba.
– Az igazgató úr negyedkor mond beszédet, addig
nézzük, kik hiányoznak – nézett körbe a teremben.
– Cortez! – kiáltotta előre a középső padsor harmadik
padjában ülő fiú, akinek füléből kilógott a zenelejátszó
zsinórja.
– Ricsi, először is ne kiabálj! Másodszor, tedd el azt a
lejátszót – utasította kedvesen. Ricsi a vállát vonogatva,
lazán kirántotta a füléből a fülhallgatót, és eltette.
– Köszönöm. Tehát Antai-Kelemen Ádám hiányzik,
de igazoltan, egész héten – mondta, majd belefirkált
valamit a tanári zsebkönyvébe. Mikor végzett, felnézett.
– Ki hiányzik még? – kérdezte újra.
– Neményi – kiáltotta előre valaki.
– Neményi Arnold… – motyogta az ofő, amikor
kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett be a terembe. Kócos haja
belelógott az arcába, terepszínű hátizsákján a suli
kitűzője mellett még legalább harminc másik jelvény
volt.
– Üdv – köszönt, és már indult is a helyére.
– Egy pillanat! – szólt utána az ofő. – Arnold, talán
kérj elnézést, és indokold a késésed! – próbálkozott
szigorú stílusban. – Elnézést – mondta a srác tettetett készséggel. – A
késésem okát nem fejthetem ki bővebben, és a további
kérdezősködés kimeríti a személyiségi jogok… –
magyarázta. Az ofő sóhajtva félbeszakította.
– Jól van, ezúttal eltekintek az igazolatlantól, de ne
forduljon elő többet. Ülj a helyedre – mondta legyintve.
Arnold körbenézett, még két szabad pad volt az egész
teremben, az egyik a középső sor legutolsó padja, a
másik pedig a mögöttem lévő. Habozás nélkül a középső
sor utolsó padját választotta, elviharzott mellettem,
hangosan bevágta magát a padba, elővett egy vastag
könyvet, és ügyet sem vetve az osztályfőnöki órára,
olvasni kezdett. Kicsit zavart, hogy egyedül mögöttem
maradt egy üres hely, ami állítólag egész héten üres is
marad.
Az ofő az óráját megnézve bekapcsolta a tévét. A
képernyő sötét volt, aztán néhány másodperc múlva,
pontosan 8:15-kor megjelent az igazgató képe.
– Köszöntök minden kedves régi diákot és a
kilencedik évfolyam két új osztályát – kezdte a diri. – Az
új diákok kedvéért, akik még nem ismernek személyesen,
Charles Borrel igazgató vagyok, de nyugodtan
szólíthattok Monsieur Borrelnek…
A Borrel Károly túl hétköznapi lenne, úgyhogy az
igazgató francia nyelven szereti hívatni magát. Monsieur
Borrel.  Na mindegy. Rövid beszédét, amiben igazából
csak köszöntötte a diákokat, az igazgatóhelyettes
beköszöntője váltotta fel. Máday Emília – aki reggel az
aulában csekkolta a ruházatot – szólt pár szót a
folyamatosan bővülő és alakuló házirendről, mint például
hogy tervezi belevenni a mindenféle technikai újdonságnak számító lejátszók listáját. Az ofő csendben
elmagyarázta közben, hogy a diákok minden lehetőséget
megragadnak arra, hogy kijátsszák a házirendet, például
a „discman használata tilos tanóra közben” szerintük
egyáltalán nem vonatkozik az mp3 lejátszóra, és az „mp3
lejátszó használata tilos tanóra közben” nem vonatkozik
az iPodra. És így tovább. Ezért a házirend állandóan
bővül, az igazgatóhelyettes pedig folyamatosan a netet
böngészi, hogy képben legyen a legújabb lejátszókkal.
Szerintem ez vicces. 
A tévében bemutatott köszöntés elhúzódott az első óra
végéig. A szünet után – szünetben végig a helyemen
ültem, és totál bénán néztem a többieket, akik egymással
beszélgettek – az ofő folytatta temérdek mondandójának
sorolását. Egy csomót diktált, ünnepeket, eseményeket,
szülőiket és fogadóórákat…
– Na jó, akkor nézzük a tanárokat és tantárgyakat –
lapozott egyet a tanári zsebkönyvében, és már kezdte is a
végtelennek tűnő diktálást. – Tehát a tanárok és
tantárgyak. A kérdésem, hogy van-e olyan köztetek, aki
nem tanult angolt.
A jelen lévő tizenegyből kilencen feltettük a kezünket.
– Rendben. Akkor a holnapi nap folyamán
mindenképpen felkeresem a tanárotokat, Henry
O’Realyt.
Na ja. Én sem tanultam általánosban angolt, nyolc
éven át francia volt az idegen nyelv, ami azért elég jól
megy, sőt egész nyolcadikban még külön franciára is
jártam, hogy felvegyenek a Szent Johannába, ahol
egyébként a felvételi csak francia nyelven folyt. Angolul
viszont egy betűt sem tudok. 

Zsúfolt nap. Reggel, mivel magamtól korán keltem –
szerintem izgulok a holnapi sulikezdés miatt –, kimentem
a kertbe, ott ücsörögtem egy kicsit, aztán anyuval
elindultunk vásárolni.
A sulihoz szükséges holmikat a közeli pláza
papírboltjában vettük meg.
– Reni, nézd, milyen szép tolltartó! – mutatott fel anya
egy rózsaszín, Disney-hercegnős, giccses izét.
Csak a fejem ráztam meg automatikusan. Anyu ebből
megértette, hogy nagyon nem ilyet képzeltem el.
– Van valami konkrét elképzelés? – lépett oda hozzánk
egy segítőkész eladó, majd mikor felismerte anyut,
rögtön hozzátette. – Marad a nyári idő?
Pár percig az időjárásról beszélgettek, aztán az eladó
ismét megkérdezte, hogy mi az elképzelés.
– Tudja, most pont kalózmánia van… – mosolygott
anyu.
– Anya! – szóltam közbe zavartan, és teljesen
elvörösödtem.
– Már nincs? – nézett rárn anyu csodálkozva.
– De, csak ne mondd el mindenkinek! – húztam be a
nyakam, zavaromban felemeltem egy tollat, és azt
nézegettem. Anyu értette a célzást, és kicsit halkabban
folytatta az eladónak, aki láthatóan átérezte, hogy kellemetlenül érint, ha egy ápiszban mindenki megtudja,
milyen tolltartót szeretnék. Úgyhogy diszkrétre vette a
figurát, és csendben megmutogatta a kalózos termékeket.
Végül semmilyen kalózos holmit nem vettünk, mert
biztosan kicikiznének miatta az új osztálytársaim, és ha
rögtön az első napon találnak cikiznivalót rajtam, akkor
tuti adnak gúnynevet is, és lehet, hogy négy évig úgy
fognak hívni.
– És ez? Ez nagyon népszerű a kislányok körében –
mutatta az eladó a legújabb Witch, Hello Kitty és hasonló
termékeket.
– Nem, nem szeretnék giccses dolgokat.
– Á, értem – bólogatott az eladó. – Akkor talán ez a
kollekció?
Na, az már rögtön tetszett. A tolltartó henger alakú,
behúzós, sima, kék színű farmer anyagból, és volt
ugyanolyan, hozzá való iskolatáska, varrásokkal,
cipzárral meg zsebekkel. Azt választottam.
– Szerintem is menő – értett egyet anyu. – De azért
egy kalózos tollat is vehetnénk kulcstartóval.
Végül lett szolid, de menő kinézetű sulifelszerelésem
meg Johnny Depp-es tollam kulcstartóval. Így már
teljesen felkészültem a gimikezdésre. Egy rakás
csomaggal értünk haza, és gondosan mindent
megmutogattam apunak, aki próbált úgy csinálni, mintha
érdekelné egy füzet vagy egy színes tollakból álló
készlet, de megértem, hogy őt ez annyira nem dobja fel.
Amíg anyu a konyhában vacsit csinált, felültem a
konyhapult másik oldalára. Percekig némán figyeltem.
– Izgulsz a holnap miatt, ugye? – kérdezte, fel sem
nézve. – Kicsit – vallottam be őszintén.
– Nincs miért. Az iskola nagyon jó lesz, az
osztálytársaid pedig szeretni fognak. Hidd el, sok új
barátod lesz.
Na, igen. A szüleim félnek attól, hogy – ahogyan az
általánosban sem voltak – nem nagyon lesznek barátaim,
ami miatt majd sokat leszek egyedül és nyomi leszek.
Apu szerint ez borzasztó lenne, saját elmondása szerint ő
nyomi volt a gimiben, és nem is szívesen emlékszik
vissza rá. Azt szeretné, ha én viszont szeretném a Szent
Johannát, lennének barátaim meg társaságom, meg
ilyesmi. Azért is tanácsolták a magánsulit, mert ott
sokkal kevesebben vannak, a kis osztályközösségek
összetartanak, és életre szóló barátságok köttetnek. Nem
is tudom, nekem ez túl hihetetlennek tűnt, de hagytam
magam rábeszélni.
– Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak,
hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire
anyu végre felnézett.
– Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! –
érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a
nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa –
rázta meg a fejét anyu némi töprengés után. – A Szent
Johanna kiváló gimnázium, jó hírű iskola, és biztos
vagyok benne, hogy csupa kiváló, kedves és okos fiatalt
vesznek fel. Mint téged – mosolygott anyu.
Nem is tudom. Mindenesetre kezdtem komolyan
izgulni a másnap reggel miatt. A hülye gólyatáborban az
új osztálytársaim már megismerkedtek, csak én leszek
egyedül, aki teljesen idegen!Vacsorára apuhoz vendégek jöttek – egy üzlettársa és
a felesége –, úgyhogy amikor megérkeztek, muszáj volt
lemennem köszönni.
– Nocsak, Reni, megint mekkorát nőttél! – állt fel az
asztaltól apu üzlettársa, és úgy nézett rám, mintha a
legutóbbi találkozásunk óta – ami három hete volt –
legalább kilencven centit nőttem volna.
A felesége is megállapította, hogy növök, mire anyuék
is mondták, hogy bizonyára, és akkor ezzel mindenki
elvolt egy darabig, én meg kicsit kellemetlenül éreztem
magam, mert a magasságom nem egy olyan téma, ami
olyan különösen érdekes lenne.
– Na, és holnaptól gimnazista vagy – vigyorgott apu
üzlettársa.
– Igen – bólintottam zavart mosollyal. Komolyan, a
felnőttek hülyék.
– Nagyon izgatott lehetsz – nézett kedvesen a felesége.
– Kicsit – bólogattam.
– A Szent Johanna kiváló gimnázium – erősködött apu
üzlettársa.
– Szerintem Reni imádni fogja – tette hozzá a felesége.
Igen, gimis lettem, szeretni is fogom, meg növök is.
Csakúgy, mint mindenki más a korosztályomban.
– Ó, a gimi! – nézett maga elé apu üzlettársa
elkalandozó tekintettel. – Azok az igazán szép évek! Az
első buli, az első szerelem, az első intő…
– Ez így van – vette át a szót apu, miközben intett,
hogy nyugodtan visszamehetek a szobámba, majd ő
jópofizik helyettem. A lépcsőn felfelé lépkedve még
hallottam, hogy továbbra is én maradtam a téma. – Renivel hihetetlen szerencsénk van! Talpraesett,
okos lány, nem kell félteni – dicsért apu.
– Csak várd ki a végét. Amikor Tomi betöltötte a
tizenhatot, húsz kilót fogytam. Az őrületbe kergetett… –
mesélte a felesége.
– Nem hiszem, hogy Renátával bármi ilyen
problémánk lenne. Nyugodt gyerek.
Becsuktam magam mögött a szobaajtóm, és értetlenül
néztem körbe. Miért viselkedik mindenki úgy, mintha
tizennégy évesnek lenni a világ legnehezebb dolga
lenne? Én ebből semmit nem érzek, tökre felfújják a
dolgokat. Hosszas hezitálás és kombinálás után sikerült
kikészítenem a ruhámat, hogy ne holnap reggel kelljen
toporzékolva hisztiznem. Egy farmert választottam fehér
tornacipővel, fehér, kék csíkos galléros pólóval. Nem túl
feltűnő, nem is túl unalmas. Egyébként tiszta ideg
vagyok a holnapi nap miatt, első nap az új suliban, új
osztálytársak, új tanárok. Jaj.
Sulifelszerelés vásárlás: 5/5.
Vacsora: 5/2 – anyu csirkéje fura ízű volt.
Holnap első nap a gimiben: 5/1 – jaj.
Apu üzlettársának idétlen kérdései: 5/2.
Rémképek arról, hogy eltanyázok a suli előtti lépcsőn,
és mindenki kinevet: 5/1. 

Augusztus 29., péntek
A bútorszállítók kora délután végeztek is, úgyhogy
egyedül maradtam az új szobámban, a világ legnagyobb
rumlijának a kellős közepén. Eredetileg egy csomó
dolgom lett volna, de az egyik doboz tetejére dobva
megtaláltam a naplóm, aminek a létezéséről egyébként
teljesen megfeledkeztem, mert amikor anyu nyár elején
megvette nekem, akkor még nem nagyon érdekelt, és
félreraktam. Most meg a kezembe került, és az üres
lapokat nézve rájöttem, hogy jópofa lenne beleírni
valamit.Először nem tudtam, mit kéne, anyu olyanokat
mondott, hogy „egy tizennégy éves lány legjobb barátja a
naplója”, meg hogy a „kamaszkor meghatározó része a
naplóírás”… Ezeket nagyrészt azokból a szakkönyvekből
szedte, amiket előszeretettel böngész. A szüleim a
tinédzserré válásomat tragédiaként élik meg, pedig
szerintem teljesen normális tizennégy éves vagyok. A
naplóírás viszont nem rossz ötlet, és bár először olyan
idegennek tűnt az a sok üres oldal, mégis úgy döntöttem,
hogy elkezdem.Először be akartam mutatkozni, de az
olyan hülyeség, a napló az enyém, magamnak meg csak
nem mutatkozom be… Úgyhogy „in medias res” (vagyis
a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de
gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első
oldalon) belefogok a naplóírásba. Úgyis van időm, a
költözés kellős közepén per pillanat annyi a feladatom –
azon kívül, hogy feltúrjam a bedobozolt kacatjaim –,

hogy várjam anyut, aki majd a szülői után jön haza, és
akkor együtt pakolunk ki.Az új környék egyébként klassznak tűnik, bár sosem
laktam még Budán, de ez a hegyes-lejtős dolog nem is
olyan rossz. A költözés már rég tervben volt, de amíg
általánosba jártam, a szüleim nem akartak kizökkenteni a
megszokott környezetemből, plusz nem akartak minden
reggel az egész városon átfurikázni. Amikor viszont
elballagtam, ráadásul felvettek a Szent Johannába, a
költözés nem is volt kérdés, és jól is jött ki, mert az új
suli nagyon közel van (három buszmegálló meg egy
kicsi). Anyu természetesen számított arra, hogy egyedül nem boldogulok, ezért meg sem lepődött, hogy ugyanolyan –ha nem nagyobb – rumliban talált a szobámban, mint
amikor otthagyott. Amikor megkérdezte, hogy haladtam e valamit, büszkén mutattam meg a tükröm, ami ugyan
még nem volt felfúrva az íróasztalom fölötti falra, de sikerült kidekorálnom: mindenféle dolgokat
ragasztgattam a szélére. Anyu szerint tényleg nagyon
hasznosan töltöttem az időmet.:) Mindegy.

Megkérdeztem, hogy milyen volt az első szülői, anyu
pedig komolyan lelkesnek tűnt.
– Csodás! – mondta. Nem értettem, hogy mitől lehet
csodás egy első szülői értekezlet, de anyu rögtön
elmagyarázta: – Az osztályfőnököd szívből sajnálja,
hogy nem mész a gólyatáborba. Én mondtam, hogy
megpróbáltalak rábeszélni, de hiába. Ha mégis megjönne
a kedved hozzá, akkor holnap reggel szeretettel várnak az
iskola előtt, pontban nyolckor. Örülnék neki, ha meggondolnád magad és elmennél a kis
osztálytársaiddal, a pakolás ráér…
Na igen, a gólyatábor, ahová holnap reggel mennek, és
vasárnap kora délutánig tart. És amit én ezer százalék,
hogy kihagyok. Tudom, hogy nem szerencsés rögtön
kibújni az első, „megismerkedős” kirándulás alól, de a
költözés miatt egyszerűen nem hagyhatom anyut egyedül
a sok tennivalóval, akkor sem, ha állandóan bizonygatja,
hogy simán boldogul nélkülem. A délután hátralévő részében a szobámat rendezgettük,
és mivel nem tudtam eldönteni, hogy az ágyam jó helyen
van-e, háromszor toltuk át az ablak alá, aztán vissza a
falhoz, majd megint az ablak alá. Végül egy teljesen
másik helyre toltuk, és kezdhettük előszedni a
dobozokból a kacatokat.
Anyu néha még megemlítette a gólyatábort, olyanokat
mondott, hogy „biztosan nagyon klassz lehet”, meg hogy
„a szülőire néhány diák is elkísérte a szüleit, és nagyon
kedvesnek tűnnek, egy kislány valami Kinga – biztosan
jó barátnőd lesz”. Aztán hozzátette, hogy még nevettek is
a szülőin, mert anyu biztosította az új ofőt, hogy a
kiránduláson szép, napos idő lesz, és ezzel a
bejelentésével osztatlan sikert aratott a szülők között. Ja
igen. Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott
időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát.
Egyébként már megszoktam, hogy bárhol felismerik
anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az
időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert, mondjuk,
megáztak, amikor az előrejelzés napsütést ígért.
Kora este, amikor befejeztük a rámolást, segítettem
anyunak behordani a kocsiból a szülőin kapott dolgokat. Az összes tankönyvem mellett – amiket félretettem, majd
később átnézem – volt sokkal érdekesebb is. Például egy
egész iskolai csomag, ami a következőket tartalmazta:
- tornazsák, benne egységpóló,
egységmelegítővel, baseballsapkával
- lefűzőmappa, iskolai zsebnaptár, ceruzák és
tollak, passtartó
- négy darab kitűző, egy kötött sál, egy
svájcisapka,
- egységünneplő lányoknak: blézer, rakott
szoknya és selyemkendő.
Ezek a sulicuccok egységesek, minden kék-fehér
színű, pirossal pedig mindenen rajta van az iskola lógója:
SzJAG, vagyis Szent Johanna Alapítványi Gimnázium.
A svájcisapkával a fejemen a Szent Johanna házirendjét
tanulmányoztam, anyu meg a szakkörök listáját
böngészte, amikor apu hazaért. Azonnal megdicsérte a
sapim, pedig csak poénból volt rajtam. – Reni, a Szent Johanna színjátszó szakköre
ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott
lapokat egymás alá téve.
– Nem tudom, annyira nem érdekel – vontam meg a
vállam.
– Ne butáskodj, az általános iskolában is színjátszós
voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen
nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb
szereped is volt!
A szülők elfogultak. Az a nagy szerep, amit kaptam,
egy fa volt. Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy
szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon
voltam (persze, de csak azért, mert fa voltam, és azok

elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem fantasy
darab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból
állt, hogy amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam:
„hssssssss”. Anyuék rém büszkék voltak rám, az
előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy
kisebb hollywoodi stábbal érkeztek, hogy jól
dokumentálják az utókornak, ahogyan faként állok egy
darabban. Elég kínos volt. – Majd meggondolom – zártam le végül a színjátszós
témát, és inkább a házirendet böngésztem tovább.
Elég szigorúnak tűnik. Pontokba van szedve, azon
belül alpontok vannak, és az alpontoknak is vannak
alfejezetei. Külön fejezet van a lányoknak és a fiúknak.
A lányokéban olyanok vannak, mint például „testékszer,
tetoválás, túlzott, ízléstelen smink szigorúan tilos, a
ruhadarabok (szerencsére nincs egyenruha, még az
kéne!) minden esetben fedjék a derekat és hasat, a
szoknya maximum tíz centiméterre érhet a térd fölé”. Na,
a régi osztályom fele nem felelt volna meg ebben a
suliban. A fiúkra vonatkozó fejezetbe is beleolvastam, a
testékszer- és tetkótilalom mellett náluk nagyobb
hangsúlyt fektetnek az elektronikai cikkek használatára,
meg például tilos az iskola folyosóján gördeszkázni.
– Azt mondtátok, nem „military” suliba megyek! –
néztem fel a házirendből. A szüleim kérdőn összenéztek,
majd simán elmagyarázták, hogy ez nem military stílus,
egyszerű szabályok arról, hogyan illik iskolába járni.
Nekem egyébként teljesen mindegy, a házirendből szinte
semmi nem vonatkozik rám, így nem nehéz betartani.
Így, hogy már van tévém és netem is, teljesen jól
elvagyok az egyébként borzalmasan rumlis szobámban.Most gyorsan összesítem a napom, gondoltam, ha már
naplót vezetek, akkor valamiféle pontozásos rendszerben
kéne értékelni, mert az olyan vicces.
Naplóvezetés: 5/5.
Új szoba: 5/3 – berendezetlen. 
Pakolás: 5/1 – alig haladtam.
Suli egységholmik: 5/5 – ötletes. 

Egész napos pakolás. Totál kifáradtam, de a nap
végére nagyjából minden a helyére került. Anyu a
gardróbomat rendezte be, az összes ruhámat el kellett
rámolni, én meg a könyveimet és a kacatjaimat pakoltam
fel a polcokra. Az új szobám nagyon tetszik, a régi már
túl gyerekes volt, minden fehér meg rózsaszín, itt meg
semmi rózsaszín nincs (az már ciki lenne).
– A maci lámpát hová tegyem? – emelt ki anyu a
dobozból egy olvasólámpát.
– Hát – néztem megrökönyödve a nem kimondottan
menő darabra. – Vissza a dobozba? – kérdeztem
mosolyogva. Anyu maga felé fordította a lámpát, hogy
jobban szemügyre vegye.
– Ez már cikinek számít? – kérdezte.
– Aha – bólintottam.
– Hát jó, ha ciki, akkor mennie kell – tette vissza a
dobozba. Szép lassan befejeztük a rámolást, és az a
doboz, ami megtelt cikinek titulált tárgyakkal, felkerült a
gardróbszoba legfelső polcára.
Amikor végeztünk, hullafáradtan lerogytunk a két
babzsák fotelemre, és elégedetten néztünk körbe.
– Felteheted a posztereidet, hogy ne legyen ilyen
komor – közölte anyu, miközben az üres falaimat nézte
– A régi plakátokat már nem rakom ki, ahhoz már idős
vagyok – ráztam meg a fejem.

– Igen, tényleg – mosolygott anyu, de éreztem, hogy
gúnyolódik.
Apu bekopogott a szobaajtómon, és benyitott.
Bólogatva fordult körbe, úgy tűnt, igazán elégedett azzal,
ahogyan berendezkedtem. A kezét folyamatosan maga
mögött tartotta, szóval tudtam, hogy kapok valamit. Nem
is húzta sokáig, hanem megmutatta az ajándékom. Egy
plüssmaci volt.
– Köszönöm – vettem el örömmel, és máris a polcom
felé fordultam, hogy hová is tehetném.
Anyu felkelt a babzsákomról, és kifelé indult, az
ajtóban azonban megállt apu mellett, és a fejét rázva
szólt. –Már vége a „macikorszaknak”.
– Vége? Mikor lett vége? – döbbent le apu.
– Az mindegy, annyi a lényeg, hogy vége. Most már
ciki – magyarázta anyu.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy
beleszóltam:
– Dehogy, még mindig szeretem a macikat, nem
annyira ciki. Nem is figyeltek rám, mert anyu tovább
bizonygatta, hogy a „macikorszakot” felváltotta a
„minden ciki korszak”, apu pedig, mivel látszólag
zavarta, hogy lemaradt róla, folyamatosan azt akarta
megtudni, hogy pontosan mikor ért véget a
„macikorszak”.
– Nézd csak meg a tükrét – mutatott anyu az
íróasztalom fölötti falrészre felszerelt tükörre. Apu
összeráncolt szemöldökkel meredt a képekre és
matricákra.
– Ki ez a tag? – kérdezte.
– A Karib-tenger kalózai – segítette ki anyu.

– És ez nem ciki? Egy középkorú ember van a lányom
tükrén! – nézett körbe értetlenül apu.
Anyu sóhajtva megragadta apu karját, és a szobámból
kifelé menet magyarázni kezdte. – A maci ciki, Johnny
Depp menő. Ezt jegyezd meg.
– Mikor történt mindez? – értetlenkedett tovább apu.
– A múlt héten – hallottam anyu magyarázkodó
hangját, ahogyan lefelé mentek a lépcsőn.
Becsuktam a szobaajtómat, és teljesen beégve éreztem
magam. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a
laptopom – amit a ballagásomra kaptam – és beállítottam
háttérképnek A Karib-tenger kalózai plakátját.
Este a szobámban épp DVD-zni készültem, amikor
apu – ezer százalék, hogy anyu utasítására – bejött
hozzám.
– Filmezel? – érdeklődött. A babzsák fotelemen ültem
egy tál popcornnal és kólával.
– Igen – feleltem.
– Na és mit nézel? Shrek?Jégkorszak?Madagaszkári
– Dehogy – nevettem el magam. – A Karib-tenger
kalózait.
– Persze, értem – bólintott apu. Állva figyelte a film
első pár percét, végül úgy döntött, hogy odahúzza
mellém a másik babzsák fotelemet, és bekapcsolódik.
Közénk tettem a kukoricát, és együtt néztük a filmet.
Tudom, hogy nagyon szeretne tisztában lenni az –
egyébként naponta változó – ízlésvilágommal, és hogy a
film egyáltalán nem érdekelte, de becsülettel végignézte
velem.
Az új szobám berendezve: 5/5.
Rendelt pizza: 5/1 – pocsék volt.
Esti filmnézés apuval: 5/5.
A nyár utolsó szombatja: 5/4 – kár, hogy vége.